Trianoni megemlékezés

1920. június 4.
A Francia Köztársaság lovasgárdájának egy százada díszőrséget állt a történelmi esemény alatt, ami körülbelül 5  percig tartott, de hosszú időre megnyomorított bennünket, következményeivel ma is sújtva országunkat, és a határon kívül rekedt magyarokat.

5 perc – szinte egy szempillantás. Mégis, az akkor élt 15 millió, és minden azóta született, és valaha születő magyarnak, bárhol él a világon, sorsdöntő néhány perc volt. Az azóta eltelt 99 év is csak egy pillanat, ha a sok-sok évezredet nézzük az emberiség történelmében. De mégis, a tragédia árnyéka mind a mai napig, az azóta eltelt időt örökkévalóságnak érezve, változatlanul végigkíséri a magyarság mindennapjait. Itt él bennünk, velünk, a magyarok pesszimizmusában, fél-lelkesedésében, megtorpanásaiban.

De 99 éve emlékszünk is, 99 éve őrizzük, és sokan büszkén vállaljuk magyarságunkat, hagyományainkat, rokonságunkat az új-határokon túl ragadt testvéreinkkel.
Bizony, felelősség is nehezedik a vállainkra. De ezt a keresztet nem teher cipelni, sokkal inkább büszke kötelesség. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért.

Mert ha tetszik, ha nem, Trianon keresztjét lassan egy évszázada mindannyian a vállunkon hordjuk, ám ennek a viselése csak úgy bírható, ha emelt fővel mondjuk ki: magyar vagyok, Atilla unokája, és büszke vagyok rá.

Azok, akik elvették tőlünk országunk kétharmadát, sok-sok éve tartanak a nemzeti öntudatra ébredésünktől, a magyarság szoros, sőt, egyre szorosabb kötelékétől. Ezért törvények sokaságával, olykor karhatalmi, hatósági fellépéssel igyekeznek kiirtani az elszakadt területek magyarságából a magyar nemzeti büszkeséget, a magyar összetartozás tudatot. Kijelenthetjük, eddig sikertelenül!

Nézzük mit mond az esemény 90-edik évfordulóján született törvény: “a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.

Mindezek ellenére azonban mégis nehezemre esik megnyugvással, szívemben békességgel az „összetartozás napjaként” gondolni június 4-ére. Hiszen igaz, mi valóban egyek vagyunk, összetartozunk, és a határok csak mesterségesen létrehozott elválasztóvonalak, de akik belehaltak, s napjainkban is belehalnak akár lelkileg a történtekbe, azokról nem kell ezen a napon megemlékezni? Tán nem illik gyászolni az áldozatokat? Nem illene egyszer azoknak a nemzeteknek bocsánatot kérnie tőlünk, akiken múlott Trianon? Hiszen ez nem egy bevégzett tragédia, hanem egy olyan nemzeti dráma, aminek nincs vége sosem, amíg magyar él a Kárpát-medencében. Bárki bármit mond, ez fájdalmas és felháborító.

Engedjék meg, hogy ezt most egy példával érzékeltessem. Megkérek mindenkit, nézzen most a jobbjára. Képzelje azt, hogy most jön egy felsőbb hatalom, amely azt mondja, a jobbján lévő ember mostantól más ország lakója. Más néphez tartozik. De ez még mind nem elég. Hiszen az ön balján lévőre is ezt mondja. Mától soha többet nem érintheti meg őt, nem találkozhat vele. Erőnek erejével elszakítja öntől, mindenféle empátia nélkül. Azt az embert, aki eddig mindennapjai része volt, aki talán a rokona, barátja.

Ezért sem szabad feledni. Hiszen a feledés védtelenné tesz, általa a hibákat újra ismételhetjük.

Az emlékezés fontos, azonban a koronája a megbocsájtás, és nem a bosszú.

Persze, természetesen meg kell békélni. Hiszen haragudni valakire olyan, mintha úgy akarnánk bosszút állni a bennünket ért sérelemért, hogy parázzsal dobáljuk meg őt. Mi magunk égünk meg elsőként, sőt, legjobban.

De beszélni kell róla. És gondolni is kell rá. El kell mondanunk annak, aki nem ismeri valós történelmünket, múltunkat. Fel kell ismernünk a tanulságokat. Igen, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Viszont előre kell néznünk, és amit most megtehetünk, azt meg kell tennünk. Vigyáznunk kell gyönyörű és különleges nyelvünkre, páratlan kultúránkra, és országunkra. És nem szabad megfeledkeznünk magyar testvéreinkről, akik jelenlegi határainkon túl élnek. Így maradhatunk MAGYAROK!

Van azonban okunk a bizakodásra, van honnan tanulnunk. Lelkünk nehezen múló gyászában Székelyföld eseménye lehet a vigasz, a reménysugár. Közedik Pünkösd. Nézzük meg a csíksomlyói búcsút. Minden évben ilyenkor megtelik a nyereg. A somlyói ferences templomban a pálos szerzetes olyan tömeg előtt prédikál, hogy egy tűt is alig lehetne közéjük préselni. Erről a hitről és elhivatottságról amit az ott lévő emberek éreznek, kell beszélni minden évben, minden megemlékezésen, hiszen a hitünk lehet a reményünk, és segíthet a megbocsájtásban.  Minden más csak üres szó.

Mert a haza itt bennünk
Mi magunk vagyunk.

Hiszem, hogy az emléket megőrizve, és sosem feledve, de bizakodóan előre tekintve, csakis ilyen módon lelhetünk megnyugvásra. Ezt tükrözik számomra Szőke István Attila szavai:

Szép múltú vagyok, hitet adó
Jelen vagyok, szétáradó
Jövő vagyok, lélek-szőttes
Magyar vagyok, örök győztes.

 

Andrics Aliz

önkormányzati képviselő
 


Trianoni megemlékezés

Részletek